a gyermek gyilkosok esélyével,
útszéli Krisztusunk levágott fejével
hónom alatt
zászlótlan lobogással
a Jánusz-arcú félhomályban,
fel- s elvonultunk immár
harmadkakasszóra fegyverragyogással:
– kifosztani érettetek a csendet.
(Főbe(n)járó üzenet 1984-ből, Mikolától Rusvay Tibornak
és a Tanítványoknak kötelező áthallásokkal)
– A Madách Imre Művelődési Központ televízió stúdiója ezúttal egy élő művészeti és társadalmi folyóirattal jelentkezik: Új Uránia címmel. Talán kevesen tudják, hogy 1794-ben Ambró Ferenc Ignác nyomdájában Vácott készült, és itt is jelent meg az az Uránia elnevezésű szépirodalmi folyóirat, melynek archív lapjait láthatják most a képernyőn. Az Urániát Kármán József főszerkesztette, az a Losoncon született Kármán, aki szentimentális regénye a Fanni hagyományai nevén vált ismertté. Szerkesztőtársai voltak Sédius Lajos egyetemi tanár, Pajor Gáspár orvosnövendék. A folyóirat tartalomjegyzékében olyan témakörökről olvashatunk, melyek ma is aktuálisak lehetnek. A hazaszeretet, A nemzet csinosodása, a Magyar művelődést sürgető program, a Vallás szeretetre méltó volta. A 199 évvel később életre hívott Új Uránia, elődje szellemi jogutódjaként a szerkesztő szándéka szerint egy olyan televíziós folyóirattá kíván válni, amely a „gond és gondolat” jegyében havi rendszerességgel teremt nyilvánosságot olyan stúdióbeszélgetésekhez, melyek az irodalom, a képző- és zeneművészet, a társadalomtudományok széles skáláján mozognak. Annak reményében ajánlom szíves figyelmükbe az Új Urániát, hogy érdekes és tanulságos perceket tölthetünk majd el együtt gondolkodva helyi, nemzeti, európai és egyetemes létünkről.
Németh Péter Mikola: Sosem volt könnyű arra vállalkozni, hogy akit Mesterének képzel az ember, azzal a valakivel, akár csak egy-egy pillanatra is a” Gond és Gondolat” jegyében mélyre szálljon. Nagyon nehéz kérdezni így, s talán még nehezebb a kamerák mögött állni, hiszen ez a beszélgetés 20. századi búcsúztatóként, így a Mester és a Tanítványai között valóságosan is úgy történik, hogy a kamera mögött operatőrként az egyik tanítvány áll, s kérdezőként,– jó, vagy rossz médiumként, az majd a végkifejletben válik világossá – a másik tanítvány az íróasztalnál ül, Rusvay Tibor tanár úr szobájában. Abban a szobában, amely könyvekkel és titokzatos jegyzetekkel zsúfolásig tele, és aminek a küszöbét, ha emlékezetem nem csal, akkor, zöld fülű kisdiákként, harmadévesek lehettünk, amikor, lázasan egy lengyelországi tanulmányi kirándulásra készülve, először átléphettünk. Már akkor is rácsodálkozva természetesen az ott látottakra, s titkon arra is gondolva, hogy persze, hát van honnan a végekre, a zebegényi Óperencián is túlra, Szobra szállítanod mindazt a szellemi muníciót, amivel ott és akkor a 60-as évek végén, a 70-es évek elején, az általad inger szegénynek nevezett, operett gimnáziumnak minősített környezetben megajándékoztál, ma már tudni lehet, „megáldottál” bennünket. Mi, azóta többször is kísérletet tettünk az együtt gondolkozásra. Az első Madách Rádiós beszélgetésünk végkövetkeztetése az lett, amikor a humanizmusról, a világ humanizálhatóságáról folyt a társalgásunk, 1996. februárjában a „Vigyázat,Humanisták!”-ban, idézlek: „hogy a humanizmus, mint magatartás, ma egy abszolút illuzórikusnak tűnő valami, és hát az is, mert a humanista ember nem egy légüres térben él, hanem nemzetben, politikailag jól körülhatárolt környezetben. Ez a környezet pedig durva és kegyetlen a humanista ember számára.” Ma is ugyanígy érzed?
Dr. Rusvay Tibor: Igen, ma is ugyanígy érzem.
– És miért, ez nem egy konok, pesszimista világkép, emberi alapállás, amit a ”nyolcvan felé, hazafelé” okán látsz és érzékelsz így? Ezzel ellentétben ugyanakkor mások, mondjuk Maklári József tanár úr, optimistán fogalmaztak. Ő azt állította például, hogy igenis a művészetek által van reményünk arra, hogy a következő évezredet humanizálhassuk, hogy a következő évszázad, a 21., az humánusabb legyen, mint a 20. század volt.
– Igen. Te Maklári Jóskára hivatkoztál, aki az én a legjobb barátom. Természetesen az ő álláspontja az ő álláspontja, de a művészetből kiindulni, mint alaptendenciából, és, mint megváltoztató, azt előidéző erőből: – ilyen nincs! Tudomásul kell venni, hogy mi egy adott társadalomban élünk, ennek a társadalomnak megvannak ma már az új keretei, de nincsenek meg a törvényei, nincsen meg a morálja. Szükségképpen, humanista életérzés lehet ugyan egyes emberekben, mint Jóska barátomban is, de a kollektívumban ez nem érzékelhető.
– Ennek történelmi okai vannak, vagy egész egyszerűen csak pillanatnyi emberiek, lelkiek? Felnőtt egy generáció, többek között a te nemzedéked, ez még egy nagy generációnak számíthatott.
– Nincsen generáció! Bár, generációváltás lenne, de még az sincs, mert felnőtt ugyan egy nemzedék, amely, hangsúlyozom egy olyan társadalmi keretben él, amely adott, és amelyet úgy formál, deformál, ahogyan ő akar. De hát, nap, mint nap halljuk, látjuk, olvassuk, hogy mi az, az elképzelés, – bocsánat, nincs elképzelés! – hogy mi az a „tett”, amit véghez visznek egyesek. Mert ha lenne elképzelés, akkor az már beleférne a humanista keretekbe, márpedig,
a humanizmus életérzése, hosszú távra szóló életérzés. Az az adott keret, amire te utalsz, hogy generáció, az pedig egy ideiglenes átmeneti állapot. Ahol szükségképpen eltűnik a humanizmus.
– Többször is megfogalmazódott már, hogy a magyar történelem a középkor óta balsikerek sorozata. Többször újra fogalmaztuk már Ady intelmét: – „Nekünk mindig Mohács kell!” – az ő máig érvényes üzenetének végzetre hangolt aktualitását: „Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk”, mert Mi magyarok csak a tragédiáinkból vagyunk képesek tanulni. Ez a borúlátás azután, ismét felerősödik a Trianoni békediktátumot, majd a Bécsi döntést követően, és ’56 után. És ez a kísértetiesen szorongató életérzés, mind a mai napig itt van velünk a rendszerváltoztatás viharában is.
– Igen. A történelem, természetesen, az, más. A történelmünk az olyan összefoglaló jelentőségű, amelyet nem tudunk meghatározni, de nem igaz, hogy csupa kudarc. Kudarcok is voltak, vannak a történelmünkben. A legnagyobb tragédiánk, a Habsburgok okozta tragédia, amely alól sajnos nem voltunk képesek időben kiszabadulni, s még most sem tudunk egészen. Ami például a monarchista körökben, a legitimisták körében ma is él, az, nosztalgia. De miután epednek ezek az emberek? A nyugalom, a béke után. Vajon ez az új nemzedék a nyugalom, a béke után vágyakozik? Nem! Egy új úton jár. Vegyük már tudomásul, hogy a magyar történelem tele van dicsőséges lapokkal, lehet ugyan, hogy ezek a dicsőséges lapok csak kísérletek voltak. Legnagyobb próbálkozásnak számított a Széchenyi-féle kísérlet. Ugyanúgy a legnagyobb próbálkozások közül való volt a Tisza István-i, a Bethlen-i kísérlet is, hogy aztán csődöt mondjon minden. A szovjet csapatok, illetve az orosz szupremácia következtében, a pánszlávizmus, az ortodoxia, amely együttesen keveredett abban a szörnyűségben, amit a 20. századi történelem teremtett.
– Történelmi tudattal élni. Egyáltalán népben, nemzetben gondolkozni. Ez fontos alapelme, indíttatása lehetett annak a generációnak, hogy megint korosztályokról beszéljünk, akikkel te is együtt indultál, az1920-as évek második felében születettekkel, az un. Eötvös Kollégistákkal, akik, ha jól tudom, mindenek előtt Németh László, Keresztury Dezső pedagógiai, írói, emberi alapállását tartották követhetőnek, példa értékűnek.
A kérdésem az tehát, hogy népben-nemzetben gondolkodni, ma hogyan lehet, lehet-e egyáltalán?
– A helyzet a következő: az Eötvös Kollégisták között elenyésző számban voltak Németh László-pártiak, Keresztury-pártiak. Ennek, Keresztury is az okozója volt, aki, a helyzetből következik, olyan embereket vett fel a Kollégiumba, akik már eleve más elkötelezettségűek voltak. Nem akarom sorolni a neveket, sok van. Akik megmaradtak, azok, sem Németh Lászlót, sem Keresztury Dezsőt nem majmolták, azok urbanisták voltak, művelt emberek. Ami pedig a népben-nemzetben gondolkodókat illeti? Veres Péter-i mondás: már eleve végigfut a hátamon a hideg, hogy épp Veres Péter mondja, akinek a szerepe, az életútja a legkirívóbban mutatja mennyire eltávolodott a magyar népi gondolattól ez az ember, s mennyire az Erdei Ferenc politikai uszályába került. Népben gondolkodni? Nemzetben gondolkodni? Ezek elavult fogalmak. Miért? Mert a nép nem reagál, mert a nemzet, a nemzet az megosztott. Népben-nemzetben reagálni csak egy olyan náció képes, amely nem egy ilyen konglomerátum, egyveleg, mint a mai magyar, hanem Egységes Egész. Erre Európában nem tudok jobb példát mondani, mint a dánokat, a norvégokat, és részben a lengyeleket és a szerbeket.
– A nemzet fogalom miként alakul, s egyáltalán egységes nemzetről beszélhetünk-e már a középkor kezdete óta? Az egységes magyar nemzet mikortól, s miként születik meg?
A nemzet fogalmán, ma mit értsünk, mit érthetünk?
– A nemzetnek magyarázatát, a Szűcs-féle magyarázatát, ugye, tipikus marxista magyarázat, amelyet akár negligálhatunk is, bár rendkívül okos ember szájából hangzik el minden mondata, ugyanakkor elfogadhatatlan egészében véve. A magyarság, mint nemzet, már a középkorban létezett, hiszen meg kell csak nézni a török kori Nagykőröst, de általában az alföldi három város: Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét társadalmát. Vác nevét azért nem említem, mert Vácott a nemzettudatot egy rendkívül kis csoport érdekképviselete. De ez a csoport, akkor nem nemzetben gondolkodik, mert ez már a polgárosuló, a 900-as évek elejének feltörekvő polgársága, amely elsősorban boldogulni akar, s ezért eltörli a nemzet fogalmát. Nemzetfogalom ott, ahol jobbágyság van, már eleve nincsen. Van egy bizonyos nemesi összefonódás, éppen a korabeli váci püspökség pontosan megmutatja, hogy Migazzi miként látja ezt a kérdést. Kiesik a tudatból a nemzeti. De nemzet az van, létezik. Evidens,
újra és újra megújuló nemzetről kell beszélni, még akkor is, ha, iszonyatos fájdalmak közepette született is meg ez az új nemzet.
– A középkori nemzettudatban, akkor, azt állítod tehát, hogy a Werbőczy-féle törvények és egyebek alapján, valahol a nemesség által, vagyis egy felülről építkező nemzetgondolat van jelen, és ez nem szivárog le a jobbágyságig. Én ezt nem így látom, mert gondoljuk csak át, hogy a nemzettudatba, példának okáért, hogyan kerül be a hun és magyar rokonság mítosza, legendája, ami, valahol legfelül, a nemesség agyában fogalmazódik meg elsőként,
s mégis, szinte észrevétlenül, gyönyörűen csermelycseppekben leszivárog a legalsóbb szintekre, a jobbágyok tudatába is.
– Ezek a mítoszok, ez így, a költők agyában született meg.
– De ma is élő mítoszok. És az állam, mint olyan?
– A középkori nemzetállam, az, végeredményben Horvátországból, Szlavóniából, Magyarországból áll, elsősorban a Habsburg-Magyarországból, de az a valódi, amelyre később építeni lehetett, az a tiszántúli református magyar értelmiségi által képviselt országrész volt.
– Akkor tehát a középkorban az állam a nemzetnek jól körülhatárolható keretet adott, ez a lényege, amit mondasz. Itt nem fontos még az, hogy ki milyen nyelven beszél, magyarul-e, vagy éppen szláv, vagy germán nyelveken. Ez majd csak később differenciálódik.
– De akkor is, Habsburg-uralom alatt.
– Ez mégis csak jóval később differenciálódik, úgy gondolom a19. és 20. században, amikor már megerősödik az az elvárás, hogy mi magyarok vagyunk, magyarul beszélünk, egy nációt képezünk. S ilyesformán alkotjuk a nemzetet, azaz a nyelvében élő egységes, egy és oszthatatlan közösséget.
– Megközelítőleg így van, de a 20. századra már nem vonatkozik, mert ott különbözően túlhajtott népiesség, túlhajtott urbanitás a jellemző. Vicsorgó, egymásnak ellentmondó viták, a kettő között, holott valójában azt sem tudják, hogy mi az, hogy urbánus. Mind a kettő a magyar népi valósághoz tartozik, az, más kérdés, hogy ha már a Németh László szemüvegén át nézzük, hogy nem a fajtáról, hanem a „Sej, honnan jöttél !?” eszméről van szó. Tehát, konkrét példát mondok: egy Bauer, vagy egy Demszky sohasem lesz képes képviselni a magyar nemzeti gondolatot. Miért?
– Ez már, napi politika, és…!
– Azért mert baloldaliak? Nem. Egyszerűen „be vannak oltva a magyarság ellen”. Mindaz, amit tesznek, rutinból teszik, és a boldogulásuk érdekében mindenre képesek.
– Egy kicsit térjünk még vissza az urbánus és népi fogalomkörhöz. A 80-as években mindannyian, vagy legalábbis többen úgy gondoltuk, hogy ezt a vitát, urbánusok és népiesek között nem lehet már újra gerjeszteni, s az írótársadalomban sem képezhetők újra az egymásnak feszülő szekértáborok. Ezt nem lehet újra előhalászni. Többek között ezért sem lehet újra népi-urbánus vita, gondoltuk. És mit ad isten, mégis, a feledés homályából ismét felszínre kerül, mégpedig a legrosszabb változatban, politikai hadszíntéren ez a kibékíthetetlennek tűnő ellentét.
– Is!
– Is?
– Meg a művészetekben is a felszínre kerül. Más a „Tiszatáj” arca, meg más a Holmi-é, pedig mindkettő irodalmi folyóirat. De a legnagyobb marhaság lenne, az urbánusok közé sorolni mondjuk Márai Sándort, akit, mindkét folyóirat előszeretettel közöl. Ő nem urbánus. Ő egész egyszerűen magyar író.
– Mégis, ki ma az urbánus és ki ma a népi?
– Csak az irodalom útján lehet meghatározni, a frankfurti könyvvásár kapcsán, az, pontosan mutatja, hogy az egész, egy rettenetes nagy színjáték. A Dalos Györgynek egy teljesen ismeretlen írónak hat könyvből álló kiállítás komplexuma mellé felsorakoztatni Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter, Konrád György könyveit? Ezeknek a szerzőknek és műveiknek semmi közük a magyar nemzeti gondolkodáshoz. Mint író, egyedül az Esterházy Péter az, akinél arról beszélhetünk, hogy harminc évvel ezelőtti formabontó stílust próbált meghonosítani a magyar irodalomban. Ugyanakkor, az egy teljesen abszurd dolog, hogy a másik vonalon, az un. népin, beteszik a könyvvásár szerzői közé Sinkát, Móriczot, Németh Lászlót. De ők miért népiek? Ők magyar írók. A Dalosék, nem magyar írók. A magyar író az, akinek köze van a magyarsághoz. Az magyar író.
– Tehát az urbánus-népi vitát a következő nemzedékek kényszerűen ugyan, de tovább folytatják. Különbséget pedig irodalom és irodalom között, ha jól értem, csak úgy tehetünk, ha megállapítjuk, hogy ki az, aki magyarul magyarként ír.
– A politikában is így van. Az Eőrsi, aki Sztálin halálára verset írt, vagy a nem tudom én, az az ember, akinek az apja a körmöket szaggatta a börtönben, a Bauer. Ők kijelentik, hogy ők zsidók. Nagyon tiszteletreméltó álláspont, de ők akkor, ne kíséreljék meg képviselni Magyarországot bárminemű formában, külföldön. Hanem mondják meg, legyen szó irodalomról, képzőművészetről, hogy ez és ez az író, ez és ez a költő vagyok, ehhez és ehhez a nációhoz tartozó festőművész vagyok, és azt a nemzetet képviselem. De hát, ők, mint világpolgárok vannak jelen a könyvvásáron is, akkor pedig képviseljék a világpolgárokat. Világpolgár lehetett volna Sinka István is, a fekete bojtár, ha pénze lett volna. Vagy valakik, egy kicsit is segítik őt. De hát nem voltak segítői. Kassákot hova teszed? Kassákot, mond meg hova sorolod!? Urbánus? Népi? Nem! Ő, Kassák Lajos…
– …az avantgárd költő Érsekújvárból, akinek feje fölött elrepült a nikkelszamovár.
– Kassák Lajos magyar író. Hogy stílusirányzat vonatkozásában melyik avantgárd stílust választotta, az, az ő szuverén dolga. Mint ahogy, Gulyás Pálé is az volt, például, aki Debrecenben Németh László hatására népi verseket kezdett el írni, majd azután a népi mítosz világánál kötött ki. Ugyanúgy kérem szépen, lehetséges, hogy Nádas Péter vagy Konrád György leszállnak az ő világuk mélyére, és onnan hoznak fel érzelmi, szellemi anyagokat, de, ehhez ám stílus is kell, ehhez írói készség is kell. A stílus persze az megvan. De mégis, az hogy a kiadókon keresztül egy átláthatatlan gazdasági manipulációra épüljön nyugaton az irodalmi élet, ez abszurdum. Harlemben, vagy épp Hollandiában, nézem, s két könyvkereskedés kirakatának díszhelyén is ott látom Konrád György műveit. Bécsben, Kölnben a kirakatokban ugyanazok a szerzők vannak a kirakatokban, ugyanazok a művek. Persze hogy kint vannak, mert a kiadók, azok ugyanazon „szent családból”, a Dallos-féle „családból” valók.
– Legyünk bár urbánusok vagy népiek, magyarok, jászok, kunok, szlovákok, németek, zsidók, vagy más nációhoz tartozók, valahol szabadon szeretnénk otthon lenni ebben a világban, azt hiszem ez az életünk leghőbb óhaja. Sokszor idézted már Jacques Maritain- t,
az ateistából lett katolikus tomista teológust, filozófust, s az ő égre kiáltó óhaját, hogy jó volna már, ha a következő nemzedékek a szeretet hatalmát nem tévesztenék össze minduntalan a hatalom szeretetével. Már pedig egy olyan korban élünk, amikor a hatalom szeretetét sokan, de nagyon sokan tudatosan összekeverik a szeretet hatalmával, és így is élnek „boldogul”. Vallják is, hogy ez az út helyes.
– Nem véletlen, hogy Németh László egymás mellé állította a Jacques Maritain Primo Spirituelle, tehát a Lelki elsőbbség című munkáját Sztálin A leninizmus kérdései című művével. A kettő pontosan üti egymást. Maritain-t ugyanis, olykor nagyon félreértelmezzük. Ő elsősorban katolikus és mindazonáltal francia. És Maritain azt mutatta meg, hogy ez a katolicizmus nemzettől, államtól független: egyetemes szabadságot jelent. Csakhogy az a helyzet, és ezt Németh László a csodával határos módon felismeri, hogy a Jacques Maritain féle írókat jobban lelkesíti a vallás, az egyház, mint maga a kereszténység. Maga a kereszténység!? Na itt vagyunk most, ennél a sarkalatos pontnál. A szabadság, a szabadság és katolicizmus, a szabadság és protestantizmus kérdéskörénél. Mint polgár boldogulni kívánunk, mint lelkek üdvözülni, ezt a kettőt tökéletesen képesek vagyunk vizsgálni, hogy a két folyamat, miként fut egymás mellett, hogyan kapcsolódik egymásba. Most azonban nem lehetett elvégezni ezt a vizsgálatot. Nem lehet, azóta sem, mert egy olyan korszakban éltünk, amikor nem volt szabad kifejezni ezt a gondolatot. A polgár boldogulni akar, akkor tehát a teste-lelke az államé, ez volt a jelszó. A polgár üdvözölni kíván, akkor pedig mindenestől az egyházé. Ez nem megosztottság, és nem alá-fölérendelés, hanem az egyház feltétlen elismerése. Ez ellen aztán lehet berzenkedni is akár, ahogy Németh László tette, vagy, ahogy a protestánsok, vagy ahogy a katolikus írók tették. De végül is be kell látni, hogy a szabadságot ugyanaz élteti, mint a vallásosságot, mint az egyházat: a Hit. Igen, a szabadság is hit kérdése. Nekem a legnehezebb időkben is megvolt a magam szabadsága, mert igenis hittem valamiben. Így kapcsolódik össze a kettő: a szabadság és a hit kérdésköre.
– Tehát a szabadság lehetősége bennünk van, ezzel, ugye ezt kívántad kifejezni. Maritain, mint már említettem, tudomásom szerint materialista volt ifjú korában, s azután meg mindenféle francia, bergsoni, meg angolszász filozófiai iskolák, teológiai irányzatok hatására megtér, és felfedezi maga számára Gorenyei parasztként életre szólóan a katolicizmust. Milyen érdekes, hogy a megtért bárány mennyire világosan képes meglátni a nagy összefüggéseket, hiszen Jacques Maritain számára megadatott, hogy megújítsa a 20. századi teológiai gondolkodást.
– Mert megtért. Mert hite van, azért. De egyébként visszatérve az előbbiekhez, az urbánusok-népiek, mindkettő megragadt nézeteiben a 20-as, 30-as évek utolsó felénél.
És csak annyiban volt változás, hogy egyiknél érzelem nélkülivé vált az irodalom, a másiknál eluralkodott az érzelem, azután meg az értelem akart győzedelmeskedni egyiken is, másikon is. Csakhogy a kis szerencsétlen író azt mondta, hogy ne tovább, majd én megmutatom, csinálok, valami egészen mást. A festő nem a tárgyra gondol, amikor fest, hanem színekben, formákban gondolkozik. A mai költő is színekben, formákban gondolkodik. Az ember, a közember sehogyan sem! Képtelen üdvözülni például, mert nem tudja, hogy miként lehet. Boldogulni sem tud, mint polgár, mert bizonyos okok miatt teljesen magára maradt,
s elhagyta a hite, a meggyőződése is.
– Mik azok a bizonyos ok és okozati összefüggések, amik miatt nem képes üdvözülni és boldogulni sem a közember? Mi az, ami megköti, mi az, ami nem engedi szabadulni?
Mi az, ami a benső szabadsága kibontakozását gátolja?
– Gyökere van minden létezőnek. Ezt a gyökeret nem lehet csak úgy növeszteni, elsajátíthatóvá tenni, megtanulni. Nem lehet átültetni, átvenni, mert az „csak” úgy létezik bennünk. S vagy benne van az emberben, vagy nincs benne. Legfeljebb kiirtani, azt sikerülhet. Negyven év „munkájával” majdnem tökéletesen, úgy 90-94 %-ban kiirtották ezt a gyökeret, ezt a szabadságvágyat. Az ember furcsa lény, egy idő után nem kíván szabad lenni, megkapja a kenyerét, parizerét, sajtját, s elég neki. Nem kíván többet. Nem akar szabad lenni sem. Aki szabad szeretne lenni, többre vágyik, arra meg rákoppintanak.
– Tehát, te azt mondod mégis, hogy ott legbelül mindig szabad voltál.
– Szerettem volna az lenni.
– Volt belső tartásod, ez is a hit kérdésén alapszik.
– Sokszor megingott.
– Evvel együtt, több-több jellemző élethelyzetedből következtetve, én, mint tanítványod, arra a megállapításra jutottam, és most ezt a felismerésemet szeretném megosztani veled, hogy, van benned, a személyiségedben, valami állandóan és izgatóan vibráló, mulandóságra hangolt szomjúság, elégedetlenség, szinte minden és mindenki iránt. Ami abban nyilvánul meg, egy kicsit Adyt is citálva, hogy neked sohasem jó az, ami éppenséggel van és megadatik, mindig más valami kell, mint mi most van, miközben tudom, hogy te inkább Babits erazmusi életfilozófiáját vallod magadénak. Van tehát, az egész emberi lényedben valamiféle tudat alatti, vagy talán nagyon is tudatos nyugtalan törekvés arra, hogy ”boldog anarchista” légy, és ez az életérzés mintha, a mai beszélgetésünkben is követne.
– Jól láttad a dolgaimat, amennyiben érdekel valakit is, hogy az voltam akkor, és most meg ez vagyok. De itt meg kell különböztetni azt, hogy Eötvös Kollégium-i éveimben, azért tartottak anarchistának, mert nem fogadtam el a közvetítő hatalmat Isten és közöttem, ez az egyház részéről volt így. A párt részéről pedig eleve szemben álltam a materializmussal, mert érzelmet, még több érzelmet szerettem volna. A tudást érzelemmel átadni. Minek az érdekében? Egy olyan nemzedék nevelése érdekében, amelynek ugyanilyen tudata lesz, nevezzük anarchistának, mint az enyém, és akkor elérhetjük azt a célt, hogy belülről szabadok vagyunk. Ami későbbi anarchizmusom számlájára írandó, az egyáltalán nem anarchizmus, az fogcsikorgató ellenállás. Ami most esetleg anarchistának tűnik bennem, az pedig egyszerűen a mérhetetlenül felgyülemlett aljasság, összefonódás elleni alapvető természetes tiltakozásom.
– Amit most elmondtál, mint erkölcsi, filozófiai alapállás, az közel áll ahhoz a Schmidt Jenő Henrik, Nagy Sándor által kifejtett gnosztikus teóriához, miszerint két bálványt kell mindenképpen megsemmisítenünk és ezek a bálványok, mind az intézményesített erőszakszervezetek szolgái. Ők ebben az esetben az államról és az egyházról beszélnek.
– Semmi közöm hozzá, amiről ők beszélnek. Hogy én innen emeljek ki bárkit is, vagy, hogy az irányulna a polgári intézményrendszer ellen, amit képviselek? Magándolgaimban ellenben, az emberi aljasságot egyetlen esetben sem tudom elviselni. Dühöngök, a szobámban fel-alá járkálok és átkozódom. Hogy egy olyan korszakban élek, amikor a szemem előtt történnek azok a szörnyűségek, amik történnek. És, nincsenek akik, szembe állhatnának vele, nem teszik. Nem teszik, mert, mint már mondtam a polgár boldogulni akar, de minden áron. És arról pedig szó sincs, hogy üdvözölni lenne képes.
– De akkor meg, a te anarchizmusod az, „krisztusi anarchizmus”, ha szabad ezt mondanom. S akkor itt, azt kellene megvilágosítanunk, hogy mi az, az általam már korábban felemlített „boldog anarchizmus”. Aki a mindenkori egyháza közösségével szemben ellentétes teológiai tanokat, eszméket hirdet, azt a valakit, eleve a köz anarchistának nyilvánítja, miközben régi idők eretnekeit, hírnökeit idővel, a szelektív emlékezet észrevétlenül képes akár szentté avatni, piedesztálra emeli, megerősítve korábban elvetett tanait, hittételeit. Azt hiszem ez a gnoszticizmus igazi paradoxona. És hiába tudjuk, hogy ez így van, mégis minden, minduntalan kezdődik elölről.
– Hű, itt az egyháznak, de nagyon nagy szerepet szánsz! Az egyház szinte osztja a szerepeket és megmondja, hogy ki az anarchista, ki nem?
– Voltak idők, amikor megmondta.
– Erről szó sincs. Az egész mai történet másról szól, de megmutatja a felbomlás végzetes jeleit, az irodalom, a festészet, a zene. A zenei világban ugyanaz megy végbe, mint a Frankfurti Könyvvásáron, ugyanazok viszik a prímet. S az ember, szinte megretten, hogy kimaradnak óriási tehetségek. Szőlőssy Andrások például, a legnagyobb kortárs magyar zeneszerzők, s helyettük itt vannak, ezek a külföldön, hogy neveket most ne említsünk,
nagy reménységgel dolgozó magyarjaink.
Van egy versem, amely pontosan mutatja, hogy hol tartunk. Meghallgatod?
– Nem is tudtam, hogy verseket is írsz.
– Nem én. Az én költészetem, az, tyúklábakon jár. De jellemző, hogy, Sibélius ürügyén szegény Toldit emlegetik, kiebrudalván a magyar irodalomból. Ugyanakkor, egy olyan stílust teremtve, ami teljesen idegen és érthetetlen. Ebből a Sibélius tanulmányból idézek:
” Az eltérő egyéni preferenciák természetes velejárói, minden ember útkeresésének…” Ekkor a tudattalanban olyan felismerés történik, ami az integrálatlanság miatt blokkolja a tudatos megismerést. A fel nem dolgozott komplexusoktól előítéletektől, indulatoktól tanácsos megszabadulni, szegény Toldi esete is ezt mutatja”.
– Kitől idéztél?
– Kérlek szépen, Zay Balázs Sibélius tanulmányából, ami a Holmi legújabb számában jelent meg. De még érdekesebb ugyanitt a Tandori írás. Hogy hol tart ma a vers!? Idézem:
A ma élő két madarunk és / a két kártyabajnokságunkon kívül / külön fontos dolgom az életemben nincs. / Persze a szabadság, az egészség… „ Oké, ez vers. De ez!?
Egyszerre gondolok egy sovány költőtársamra, / meg egy Dél angliai ló pályára. /…/
Állítólag a Berkely Gyuri is azért tagadta annyira, / hogy volna anyag, mert egy
Anyagéló nevű csajba volt reménytelen szerelmes… stb. Tényleg, ez szubjektív idealizmus. Tessék! Tehát itt tartunk, ilyen az életünk?
– Rusvay Tibor, kemény ész és lágy szív. Ez jut most ezek után eszembe, rólad.
– Nem tudom, ezt te tudod jobban. Lágy szívet nem nagyon vállalom, akik ismernek, azok tudják, hogy nem vagyok valami lágy szívű. Hanem megértő vagyok.
– Pedig pedagógusként olyan voltál, jó és lágy szívű.
– Nem voltam pedagógus soha. Nincs pedagógia. Ellenben a pedagógia eszköz.
– Akkor mi van?
– Abban a pillanatban, amikor a tanár személyiségét kikapcsolják, megáll az élet, mert önmagában csak az írás, az előadás, a mindennapos dolgozatok nem érnének semmit. A pedagógiához, mint eszköztárhoz hozzátartozik ez is, az is. De a leglényegesebb, hogy a közlendőt, a megtanulandót a közlő, a tanár úgy adja elő és át, hogy a befogadó, a tanítvány egész habitusát, emberi lényét érzékeli, figyelembe veszi. Tehát nem elvonatkoztat, cédulázgat, hanem érzelmileg azonosul tanítványával. Ez is eszköztár végeredményben. Én legfeljebb nem buktattam, azt mondtam, hogy, gyere, majd átvesszük ismét a leckét, és kijavítjuk azt a rossz jegyet. De buktatás az csak a végső esetben történik. Itt van például egy eset, érettségi találkozó volt Vácott, vagy Nagymaroson, és a kórház főorvosa feláll, és azt mondja, hogy „Rusvay tanár úr minden „jósága” ellenére főorvos lettem. Pedig mindenből megbuktattak”. Minden tárgyból megbuktattuk a Madách Gimnáziumban. Még a fiatal piaristáktól alighogy átvettük, akkor. „Büszke vagyok rá, hogy orvos lettem”– mondta ez a tanítvány. Lelked rajta válaszoltam neki én. Mit mondhatok. Tévedtünk. Magániskolában leérettségizett, a papa is orvos volt. Ezeket számba kell venni, ezek a kivételes esetek. De ott van az a kis vámosmikolai lány, aki mikor bejött a nagy szoknyájában, vagy a szokolyai kislány, üdítő volt. De már akkor látszott, hogy a másik fél, az iskolatársaik, a tanáraik elzárkóztak előlük. Pedig azt már, az iskolában meg kellett kezdeni, az azonosságra, az együvé tartozásra nevelést, amit legtöbbször sikerült is hála a jó istennek, az említett egy eset kivételével.
Így hát minden törekvésem balsiker volt, mert a pedagógus élete fiaskó. Ma azért nincsen pedagógia, de még eszköztárában sem létezik, mert nincsenek pedagógusok. Hanem sokkal inkább un. mesteremberek vannak, akik kiadják a papírt, írd fiam a dolgozatot, beszedem, osztályozom, ennyi. Nem tudják, hogy mi van az életek, a lelkek mögötte, hogy én a felvidékről érkező, négy órakor kelek fel, hajnalban, átszállok egyik vonatról másikra, mire beérek az iskolába telve vagyok gonddal, mert délután már segítenem kell otthon a háztájiban. Tehát érezni kell, átérezni. A mások sorsába való beleérzés a legfontosabb. S a harmadik, ami független mind ettől, s ami nem a nevelés álorcáját vette fel, az a népben-nemzetben való gondolkodás. Ez, mint mondtuk az elején, kiveszett. Maga a gyermek tájékozatlan saját népe történetében, hát még irodalmában, hát még festészetében.
– S önmaga tárgyában még inkább. A középiskolák legfőbb dolga mégiscsak az önismeretre nevelés. De te, végeredményben életed példájával jártál elől, hihetetlen empátia készséggel. Azért is teszem most szóvá, hogy annak idején azt fejtegetted, s talán te is másképpen gondoltad később, hogy Zebegénynél Kóspallag irányából folyik egy patak, ami a fölött van az Európa, ami az alatt, az már a Balkán. Meg is sértődtünk néhányan, akik a Felvidék irányából érkeztünk a felső-járási döcögő buszokon naponta Szobra, hogy mit is értesz te ez alatt, azt, hogy mi műveletlenebbek és butábbak lennénk a Dunakanyarból vonattal érkezetteknél?
– Ez nem feltétlenül pejoratív. Mert, van ugye a népmesékből jól ismert „Óperenciás tengeren is túl” gondolata, vagyis, hogy Ober Enz, tehát az Enz folyón túl. Ez a folyócska választ el bennünket végeredményben kultúrtörténeti szempontból Európától. Én tehát, ezt a területet még jobban feltagoltam, önkényeskedtem, és persze hibáztam. Nekem később kellett rájönnöm arra, hogy mindaz, amit az ún. Európa jelent és takar, az egy polgári mentalitás. A balkáni életforma, az egy paraszti mentalitás. Már eleve lehetetlen az, hogy én a balkanizmust ne fogadjam el, amikor magam is paraszt családból származom, és közelről ismerem a jászparasztok életét, lelkiállapotát, mozgásterét, amely persze mára már megváltozott.
– Itt a szegénység hagyományos kultúrát, értéket, mentalitást és szokásjogot megőrző erejére gondolsz?
– Vannak országok, ahol nem szegények, de óriási a hagyomány. Hollandiában. Érdemes végigjárni a holland vidéket. Valami fantasztikus, hogy mennyire őrzik a holland történeti valóságot. A Habsburgok elleni gyűlöletet. Végeredményben együtt lázadtunk fel a Kalapos Király ellen. A Habsburg birodalom neki köszönheti a végét, és azt, hogy a Németalföldön és Magyarországon egy időben mozgott a föld. Tehát nem a szegénységről van itt szó, hanem arról, hogy, amikor egy nemzet lelkiismerete nem tiszta, akkor az semmibe veszi a múltját.
– Köztudottan és közismerten a Szobi Általános Iskola és Gimnáziumban tanítottál éveken át. Száműzetés volt ez számodra a „javából”. Nekünk pedig kegyelem. A sors kegyeltjeinek érezhettük magunkat, hiszen többen is olyan nevelőink voltak veled egyetemben: Bánkuti, Bohony Nándor, Kávássy, Molnár István tanár urak, akik valóban olyan szellemben tanítottatok bennünket, hogy azt vallottátok: igen, gyerekek, történt, ami történt 56-ban, s az, azt követő évtizedekben, nem szabad feladni, de legfőképp nem lehet meghátrálni. Igenis jó lelkiismerettel, ennek a trianoni bárddal agyonszabdalt, háborúk vesztesének kikiáltott, az utolsó csatlóssá nyilvánított kis nemzetnek meg kell tartania az ideáit, az identitását. A nemzetet újra egyesítve a magyarságnak meg kell őriznie a mitikus álmait, a legendáit, a nyelvét, a tudását, a tudományát. A felnövekvő nemzedékeknek pedig mindent tudniuk kell a valóságos történelmi múltról, az apák és nagyapák tetteiről, harcáról, csatáiról, háborúiról ahhoz, hogy emelt fővel léphesse át az ezredvég küszöbét, és tovább építhesse a Hazát a magasban, amit csakis részvéttel szerethet igazán az ember, amíg él és remél, itt, ezen a földön.
– Igen. Itt csak egyetlen egy dolog hibádzik, mondhatnánk némi szarkazmussal. Most épp, a mítoszok szétrombolása folyik, láthatóan a művészetekben is .
– Ez, szerinted jó vagy rossz?
– Attól függ, milyen mítoszról van szó? A magyar mitológia tökéletes. A finn mitológia még tökéletesebb. Az észt is az. Úgyhogy nekünk ehhez kell tartanunk magunkat. Néhányan vagyunk, utolsó mohikánok, akik még ezen munkálkodunk.
– Mai beszélgetésünk befejezéseként kérlek, hogy olvasd fel azt a verset, vagy annak egy részletét, amit Rába Györgytől választottál, gondolom nem véletlenül.
– Rába György, a legjobb magyar költőnk. Most természetesen egyre gyakrabban hallani, olvasni is a nevét.
– Ez még, amit a kezedben tartasz, látom, egy neked dedikált példány.
Mindegyik az. Egyre-másra jelennek meg kötetei, versei. Sokan elhallgatják, „természetesen”, mert Lator László, meg ő, messze kiemelkedően a magyar irodalomban, az első helyen vannak. De tessék meghallgatni. 1948-ban írta ezt a verset az én Rába barátom, amikor meglátogatott Tatabányán. Beteg lett, s kórházba került.
Homályos kertek csősze,
légy a gazdám,
taníts meg félni
halálfélelem.
Könyörtelen csontú
ujjaddal kopogj rám
béresedre.
A virág sír ma,
hogy fán gyümölcs libeg.
Tárva a csűr a magtár,
az aratás készül a
földeken.
(A Madách Televízió Új Uránia c. kulturális magazinjában 1999-ben elhangzott beszélgetés átirata.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése