KORCSMÁROS LÁSZLÓ LAUDÁCIÓJA (1920-2005)

Parancsolat

                             Legyen meg a Te akaratod

                             a kilakoltatott lélekben.

                             Legyen meg a te akaratod

                             a kilakoltatott fejekben is.

                             Azonképpen házkutatást tartass,

                                úgymond önkéntes revíziót,

                                                                       hogy visszasejtesedjen;

                                                                       hogy visszasejtesíthesd

                                                                       mi benned mennyei — —

                                                                       azonképpen itt a Földön is,

                                                                       életre tévedt egyszeriséged.

                                                                      

De ki is volt valójában Korcsmáros László ezen a világon, Ipolydamásdon? Kosztolányi szavaival: „Akárki is volt Ő, -- a mi Laci bácsink, tanítónk -- de fény, de hő volt. / Mindenki tudta és hirdette: Ő volt”.  A Zemplén megyei Mádon, a Tokaj-szőlővesszején aszút érlelelő hegyalján látta meg a napvilágot, egy nappal később a trianoni katasztrófát követő napon, vagyis 1920. Június 5-én. Édesanyja: Hordó Erzsébet háztartásbeli. A Hordó vezetéknév, miként a Korcsmáros, a hegyalján már önmagában a hely szelleme értelmében is mitikusan kötelez. Édesapja: id. Korcsmáros László, ügyvéd volt Zemplénben. A Korcsmáros fiú az 1948/49-es tanévben érkezik kezdő tanítóként az Ipoly-menti Damásdra. Így tehát az „északi géniusz” volt és maradt „véd-szelleme”, szűkebb és tágabb pátriája, amelynek szellemtörténeti hatása Pozsony–Sárospatak–Sátoraljaújhely közötti távon a Kárpát-hazában az északi közép-hegység alatti területeken érvényesül más géniuszok összefüggésében. Az „északi-géniusz” sajátossága, –  Hamvas Béla ÖT GÉNIUSZ című művéből tudhatjuk – hogy középponttalan, tájolási pontja nincsen, miként a „nyugati-géniusznak” például Párizs, vagy a délinek Róma és Athén, az Alföldinek a Kelet felé igyekvő tájegységek, az Erdélyinek a Bizánciak. Az „északi géniusz” minden irányban nyitott, ám ugyanakkor Nyugat kulturális provinciája. Észak, az északi-középhegység, a Börzsöny-vidéke, amelyben mi magunk is élünk, megtapasztalhatjuk, mint ahogy azt Korcsmáros László is megérezte, mint „érzékenyen szomorú ember” az „északi géniusz” ősalakzatának jellemzőit: a természetközelséget, a provinciális életrendet, az önálló kultúra nélküliséget, a félműveltséget, a gyakorlatiatlanságot, az irrealitást, a laza szociális kapcsolatokat, a szektásságot,  a melankóliát etc. Fontos ez akkor, ha egy ember életútját, vagy épp a saját sorsunkat, „sorstalanságunkat” elemezzük, mert tudnunk kell, hogy Hamvas szerint “Magyarnak lenni annyit jelent, mint az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni”. S ez nem történhet meg másképpen velünk sem, ha megtörténhet egyáltalán, csak úgy és akkor, ha mélyen hiszünk abban, hogy már jóval a születésünk előtti időkben eldőlt az, hogy hol, és kikkel fogunk együtt élni, „Lenni vagy nem lenni..!?”, de akár csak léle(k)gzetet venni is, itt ezen a platóni árnyékvilágon. Az hogy Bánkúti, Bohony, Kávássy, Molnár István, Paál Tamás, Rusvay Tibor, Zsolnai tanár urak és mások, a kor kiváló pedagógusai, épp akkor tanítottak progresszív lelkekként, politikai száműzöttekként a Szobi Általános Iskola és Gimnáziumban, – a '60–70-es években –  amikor Korcsmáros László is, – kollégák voltak tehát –  az sorsukban visszafelé olvasva, ma már látható, hogy nem volt véletlen; mint ahogy az sem lehetett a véletlen szüleménye, hogy Bakay Kornél régész-történész professzorom, épp abban az időben ássa és kutatja az Ipoly-menti honfoglalás-korabeli, s a még korábbi avarsírokat, miközben Laczus Géza bácsi, aki maga is kántor-tanító volt, jótét lelkű feleségével Panni nénivel és munkatársaival a méhek szorgalmával, épp akkor gyűjti együvé a térség régészeti-kincseit, és alapozza meg  a szobi Börzsöny Múzeumot, aminek intézménye épp napjainkra került életveszélyes helyzetbe. De,  az sem lehet véletlen, sorsunkban visszafelé olvasva, hogy Bészabó András (művész-tanár) Nagybörzsönyben, Micsei László Ferenc (képzőművész), Szabó Imre és Ziman Lajos (szobrászok) Szobon, Nagy János (szobrász) Helembán,  Tóth Imre (író-nyelvész) Bernecebarátiban,  Wittmann Károly (akvarellista) Vámosmikolában, mindannyian a múlt század hajlékában, a Duna-Ipoly zugban élnek, s abban, az alkotásnak nem éppen kedvező időszakban  valósítják meg  művészetük legjavát. S hogy milyen szellemi erők vajúdtak akkor itt évtizedeken át, ebben a közlekedési- és kulturális-vákuumba került térségben Trianon után, arra valójában Korcsmáros László érzett rá igazán, s kísérelte meg jobb időkre átmenteni az Ipoly-táji hazában még föllelhető tárgyi és szellemi értékeket, s tudatosítani több-kevesebb sikerrel tanítványaiban, a felnövekvő nemzedékekben annak felbecsülhetetlen értékét. Így a tanítás, a nevelő-munka  mellett, már a Börzsöny-vidékre érkezése első pillanatától időt és pénzt nem kímélve szenvedélyesen látott hozzá  a rendszerező néprajzi gyűjtőmunkának, amelyben segítőivé, munkatársaivá lettek kollégái, többek között Laczus Géza, Micsei Ferenc és mások, majd később tanítványai is. 1950 – 1952 között Bernecebarátiban lesz néptanító, majd iskolaigazgató. Ekkor Bernece és Baráti a történelemben korábban külön létező két falu szüreti hagyományait, népdalkincsét, az erdei munkások életmódjának adatait, a helybéli temetési és babonás népszokásokat gyűjti össze. Nem véletlen tehát, hogy  2007-ben a hálás utókor Bernecebarátiban emlékhelyet alakított ki Korcsmáros László tiszteletére, felismerve munkássága felbecsülhetetlen értékeit.  1952 – 1966 között Márianosztrán, a mai, pálosrendi Virág Benedekről elnevezett Általános Iskolában tanított tizennégy esztendőn át. Akkor pedig a márianosztrai kőbányászat történeti kutatásában mélyült el, illetve a helyi néprajzi gyűjtés, valamint az egyedüli magyar, Boldog Özséb által alapított szerzetes remeterend, a Pálosok története, a középkor, Nagy Lajos királyunk kora, leprás betegsége, kényszerű márianosztrai szálláshelye foglalkoztatta. Ugyanakkor ebben az intervallumban feldolgozta az Ipoly-menti, és a nagybörzsönyi vízimalmok, serfőzdék, takácsmesterségek történeteit. Évtizedeket fordított a betyárvilággal összefüggő legendák, mesék és emlékek megismerésére, különös tekintettel Sisa Pista, (1846–1910) alias Benkő István, az utolsó börzsönyi-betyár tetteit kutatva. Ez irányú írásait, Ikvainé Sándor Ildikó: Pest megye néprajzi irodalma c. munkájában tette közzé részleteiben.

    Korcsmáros László 1966 – 1981 között érkezik véglegesen  „haza” a választott szülőföldre, Ipolydamásdra iskolaigazgatónak és könyvtárosnak. Ez volt életének legtermékenyebb időszaka. Ekkor dolgozza fel, többek között –  1965-ig bezárólag –  lakhelyének, a többségükben tótok lakta Damásdnak, és a helyi földvárnak a történetét. /Kézirat a Pest Megyei Levéltárban megtalálható; Szob, 1965./

      Valójában szinte minden érdekelte őt, ami  a Börzsöny-vidékkel, az Alsó-Ipoly völgyével kapcsolatban az írott, vagy elektronikus sajtóban megjelent: újsághír, rádióadás, tv-műsor, egyetemi, főiskolai szakdolgozat etc. Meg kell azonban állapítanunk, hogy szerteágazó, óriási mennyiségű gyűjtőmunkájához képest bizony nagyon keveset publikált, rendszerező  írásaiknak többségét, azt a töredékes részt is az egykori Dunakanyar Intéző Bizottság (KDIB) DUNAKANYAR Tájékoztatójában jelentette meg. Így például a Vámosmikoláról szóló tanulmánya az 1974/1. számban olvasható, amelynek alapját Szatmáry István (Garamkövesd, 1906 – Vámosmikola, 1987) matematika tanár és igazgató: Vámosmikola, 1945 előtt, valamint Vámosmikola 1945–1970 között című, forrás értékű kéziratai, munkái adták, továbbá Pereszlényi Gyula tanár, és id. Veszelák Ferenc postai tisztviselő helyi néprajzi gyűjtésének Tájházban ma is látható  tárgyai és dokumentumai jelentették.  „Hetedhét Ipolyon innen és túl…” címmel az ipolydamásdi és a helembai farsangról szóló kis tanulmányt, 2004-ben, a Napút c. folyóiratban,  már jó magam tettem közzé – a Farsangtemetés nagybörzsönyi Páva Körös változata kíséretében, amit Glázer Lászlóné (Erzsike) mondott magnóra –  feleségem Köpöczi Rózsa művészettörténész fotóival, valamint Balázs Kristóf fiam közreműködésével. S persze mindezt, Korcsmáros Lászlónak köszönhettük, hiszen a legfontosabb múltbéli adatok, mind-mind tőle származtak. Együttműködésünk híradásaként idézek most ebből a karcolatból egy rövidke fejezetet, hogy rávilágíthassak együttgondolkodásunk sajátos, ám lényegi elemire:

                                                „Tuto nam na dali, tuto na dali,
                                                  Szomara zabili, szlanyina mali”

                                     „Kinek nincs, kinek nincs kút az udvarában,
                                               Aranyos diófa pitvara ajtajában?
                                               Aranyos diófa, csipkés a levele,
                                       Mért nincs minden lánynak igaz szeretője?”

A mesebeli Ipoly / Ipel’/ Ipul / Eipel, miként azt a harmadik évezred küszöbén tudni véljük, a trianoni disputa következtében (1920.06.04.) a béke és békétlenség nevében 172,2  folyamkilométeren zavaros, magyar-szlovák határfolyóvá változott, és persze hajózhatóvá, (Kolowrath vontató hajója a Duna-Ipoly torkolatban)  majd legvégül a Hulinova terv (1966.) részleges megvalósításával, folyószabályozás címén, vízveszejtő csatornává. Pedig az egykoron egységes Ipoly-menti kultúrkörbe születettek évszázadokon át sejtjeikben tudhatták, hogy ez a folyó jóval több számukra, mint egyszerűen csak vízgyűjtő területet, határfolyót, csatornát. Természeti és történelmi keret, amely a Kárpát-hazában a főütőérrel, a Dunával köti össze az itt élő népeket. Az Ipoly-táji hazában, ezen az archaikus, etnikai sajátosságokkal megáldott vidéken, „Jó palócok” és „Tót atyafiak”, köztük kisalföldi szokásokat őrző magyarok, szlovákok, zsidók és cigányok, kis számban német, ruszin és lengyel ajkúak éltek együtt évszázadokon át szokásaikban, eszméikben, kultúrájukban egységet alkotva. S hogy ez minden bizonnyal így is történt, annak gyönyörű bizonyosságát adta l991-ben a szlovákiai, többségükben magyarok lakta Helemba / Chl’aba, és a magyarországi, többségében tótok lakta Ipolydamásd farsangi hagyományának újjászületése. A múlt század eleji „régi” öregek, Korcsmáros László helybéli néprajzkutató elmondása szerint, még emlékeztek arra, hogy 1904–1910 között farsang vasárnapja maskarások – ökör szarvával ékesített kiszárított tökből, harisnyából, festett papírból készített álarcok viselői – felvonulásával és koledálással, azaz koldulással, adománygyűjtéssel kezdődött. S nem véletlenül, hiszen az Ipoly-táji hazában élő ember évszázadok óta felismerte a szegénység értéket megőrző erejét, közte az evangéliumi szegénységét is, amely mindig és mindenkor, a legnehezebb történelmi időkben, jellemzően most is, segít abban, hogy ne csak célja, amit mézes madzagon rángatnak előttünk a gyors meggazdagodás, az érvényesülés ígéretével, hanem sokkal inkább dolga, sőt mi több, hivatása legyen itt az embernek, felismerve a hétköznapokban is, üdvözülése tárgyát: az ünnepet. A rendszerváltoztatás viharában volt két felelős pozícióban lévő ember, Ipolydamásd és Helemba akkori polgármestereiről beszélek: ők voltak azok, – Dr. Gosztonyi Jenő és néhai Bogdányi József – akik  idejekorán ismerték fel  az idő szavát, a múló jelen és a hagyományok összefüggésében az együtt ünneplés fontosságát. Így történhetett meg az a csoda: a több évtizedes feledés homályából, egyszer csak életre hívták magyar-szlovák összefüggésben az általuk „nemzetközinek” titulált farsangi maskurázók három napos ünnepét, ami azóta is, immáron 23. esztendeje élteti az itt élő lelkeket, úgylehet, hogy katartikus erővel.

                                        „Édes barátaim, olyan ez éppen,
                                         mint az az ember ottan a mesében.
                                         Az élet egyszer csak őrája gondolt,
                                         mi meg mesélni kezdtünk róla:

                                        „Hol volt...” – Hol nem volt...

                                         Volt egyszer egy...        (Kosztolányi)

  

   Korcsmáros Laci bácsi, 1981 szeptemberétől haláláig – 2005 tavaszáig,  nyugdíjas pedagógusként, aktív néprajzosként Szobon és Ipolydamásdon teljesítette küldetését, az elmúlás szorításában az utolsó percig járva a vidéket, hogy dolgát teljesítse, a magának kiszabott feladatokat megvalósíthassa. 1993-ban az általam alapított, vámosmikolai székhelyű SZENT ISTVÁN KIRÁLY – ALAPÍTVÁNY az Ipoly Mente Kultúrkörért kilenc tagú kuratóriumának lesz a tagja, s marad is mindvégig. Emberi, szakmai tapasztalataival hittel és reménységgel segítette a nagybörzsönyi középkori templomok: a Szent István és a Bányász templom „hajóinak” XX. századi helyreállítását, harmadik évezredbe történő átmentését. Azután meg  „Hetedhét Ipolyon innen és túl...” címmel több éven keresztül  a magyar-magyar, a magyar-szlovák kulturális kapcsolatok újjáépítése szolgálatára Alapítványunkkal középiskolásoknak, főiskolásoknak és egyetemistáknak meghirdetett helytörténeti-, műemlékvédelmi-, néprajzi tematikájú pályázatoknak lesz elbírálója, értékelője Vágvölgyi Jenőné tanárnő (Anda néni) az alapítvány tiszteletbeli elnökével, Köpöczi Rózsa művészettörténésszel, és dr. Koczó József iskolaigaztó-történésszel együttesen. Ezzel is vállalva az éledező, az egységesülni vágyó Ipoly-táji haza szolgálatát. Nyugdíjasként szívesen foglalkozott iskoláskorú, továbbtanulásra készülő ifjakkal. Rendszeresen fogadta Ipolydamásdon, a könyvtárban, rendhagyó órákra a környék általános iskoláinak honismereti szakköröseit. Előadásokat tartott az Ipoly Eurorégió vándor Szabadegyetemein, a Nagybörzsönyi Műemlékvédelmi Konzíliumokon. Segítette a helytörténet, néprajz témaköréből szakdolgozatokat, diplomamunkákat készítő főiskolai, egyetemi hallgatókat. Én magam is neki köszönhetem például Vámosmikola szülöttjének: JOSEPFUS FERDINANDUS CSELKA  (1834–1897) címzetes püspöknek, egyházi írónak megismerését, akinek 1997-ben emléktáblát állítva, azóta a határ két oldalán három Ipoly-menti településsel – Ipolyszalka/Salka, Ipolybél/Bielovce és Vámosmikola –  ülhetjük meg az Ipel'-Ipoly Eurorégióban a Cselka Emlékünnepségeket. De hát tőle hallottam először a Bernecebaráti illetőségű Szokolyi Alajosról (1871–1932) is, aki az 1896-os Athéni Olimpián 100 m-es síkfutáson bronz érmet szerzett. Tőle szereztem tudomást Egyházy Ádám (1764–1843) plébánosról, arról a karizmatikus lelkipásztorról, aki negyvennyolc éven át szolgált Vámosmikolában, miközben a falu többségében német ajkú hitközségét a magyar nyelvre „térítette” át. És Korcsmáros tanító úr mesélt nekem először, részvéttel, a mikolai temetőben örök álomra szenderült, kivételes tehetségű, nagyon fiatalon elhunyt művésznőről, Mányik Ernesztina  (1846–1866) operaénekesről is, aki 20 évesen Gounod Faustjában Margareta szerepét játszotta a Nemzeti Színházban, és sok más nevezetes személyiségről még. Felbecsülhetetlen értéket képvisel(t) Korcsmáros László reánk testált hagyatéka, néprajzi gyűjtése, szellemi öröksége, amit ezen a dicséretes napon, amikor Rományik Ferenc polgármestersége idején, a Képviselő-testület közös akaratából 2012. Június 8-án, pénteken a déli harangszóra Ipolydamásd  díszpolgárává avatjuk, – halála után Őbelőle azt „Ami személyes, és ami mennyei” –  akkor meg kell vallanunk könyörtelenül azt is, hogy bizony mind a mai napig nem rendeződött megnyugtatóan a Korcsmáros-hagyaték sorsa. Az örökség természetes része a család tulajdonában maradt, az rendben is volna, ám a gyűjtés nagyobbik részét –  „aki kapja marja!” alapon –  széthordták a „segítőtársak”, az un. „szakmabeliek”. De miért? Netalántán az utókorra gondolva, hogy közös érdekből jobb időkre átmenthessék a gyűjtemény java részét? Ha ez volt a szándékuk, az jó, úgy rendben van! Akkor, egy szót se szóltam. De ha csak önös-önző érdekek forognak ez ügyben is a fejekben és lelkekben, mint annyi minden másban, akkor bizony nagyon nagy a baj. Mert ők, az annak idején segítők, a szakmabeliek  tudhatják csak  igazán, hogy az egyben tartott Korcsmáros-gyűjteménynek együttesen volt és van felbecsülhetetlen értéke. S ezt az értéket csakis úgy menthetjük át a XXI. század előterébe, ha felajánljuk azt kutatásra, feldolgozásra, rendszerezésre valamelyik levéltárnak: a balassagyarmatinak, vagy épp a vácinak; de úgy is lehet, hogy valamelyik múzeumnak: a szobi Börzsöny, vagy a Balassagyarmati Palóc Múzeumnak, vagy épp a váci Tragor Ignác Múzeumnak.  Korcsmáros Lászlóné, született Makovics Ilona tavalyi hirtelen halála óta ez egyre sürgetőbbé vált, s ez a feladat a Korcsmáros lányokra: Ildikóra és Györgyire vár, de még inkább az unokákra, Laczkó Zsoltra és Balázsra, valamint Mezei Áronra és Olivérre, akikről nagyapjuk jövőbe révedő mosolyos tekintetével, szeretettel, mindig azt mondta, amikor rákérdeztem, márpedig többször is rákérdeztem, – van-e utóda a néprajzosságban? –   a válasz így hangzott, már négy férfi ember  is létezik családunkban, itt ezen a földön, s akkor erősen a lemenőire, az unokáira gondolt. Felmérhetetlenül nagy tehát a Korcsmáros család felelőssége, mert a név az mindörökre kötelez, a „Megteremteni és megőrizni!” atyai intelme még inkább.

„Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.”

                                                        

                                                                          (Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd – részlet)

 ( Elhangzott Ipolydamásdon a felújított Kultúrház avatóján, Harrach Péter  a térség országgyűlési képviselő jelenlétében, 2012. Június 8-án.)